Velem is megtörténhet?

Folytatás következik: 

 ....és csörrent a telefonom még a délelőtt folyamán és ő volt az, a doki! Nagy izgatottsággal fogadtam a hívást  majd kiejtettem a kezemből a tenyérnyi nagyságú mobiltelefont. Kedves hangon beleszólt a doktor úr, a tegnapi mérgessége tovaszállhatott az este, és közölte hogy átnézte a leletemet és nem talált benne rossz dolgot, elváltozást és szerencsére kisebb problémáról van szó, mint ahogy először gondolta. Műtétre nem lesz szükség, de kérte, hogy a többit már a rendelőjében folytassuk két hét múlva. 

Bármit is jelentsen a további helyreállítás, nagyon örültem a hírnek, egy hatalmas kő gurult le a szívemről. Még sem a legrosszabb történik velem, nem kell egy nehezebb, fájdalmasabb, gyötrelmesebb utat bejárnom, most még biztosan nem. Legszívesebben körbe ugráltam volna a munkahelyem az irodát és a kolléganőimet ölelgettem volna örömömben, de ahogy az illem, munkaerkölcs megkívánja csak szolidan, finom közöltem a jó hírt. És jólesett az is hogy őszinte együttérzéssel könnyebbültek meg és barátságos mosollyal fogadták, hogy nincsen nagy baj! 

A nap további részére nem nagyon emlékszem. Próbáltam fegyelmezetten, hatékonyan dolgozni. Amit az elmúlt egy hónap alatt nem nagyon tudtam véghez vinni. Amióta megműtöttek és utána tudatta a doki velem, hogy nálam valami mást talált, mint a megszokott, türelmetlenül vártam a szövettani eredményt. Persze így minden gondolatom már e körül forgott és a következményeken járt az eszem. Terveztem, miben változik meg az életem? Ez rányomta a bélyegét a munkateljesítményemre, sőt a hangulatomra is. Többször voltam feszült, ideges, hisztis, egyik hibát vétettem a másik után. A bentiek nem is értették hogy mi miatt lehetek ilyen?

És többször gondoltam arra, hogy velem is megtörténhet? Annyi hír szólt már arról, hogy 35-40 év körüli lányok különböző fajtájú rákban haltak meg, ideje korán, pedig jártak doktorhoz, kezeléseken részt vettek. Mi lesz, ha engem is érint ez? Mi lesz ha hiába járok egyik dokiról a másikra, egyszer csak azt mondják, hogy sajnálják? Tényleg csak ennyi volt? Ép hogy tanultam, dolgoztam és családot alapítottam már mennem kell tovább?

Így hogy ma a doki örömhírt közölt velem, rettentő mázlistának érzem magam. És most jöhetnének a közhelyek, hogy jobban értékelem az élet adta dolgokat, jobban vigyázok magamra, nyugodtabb és türelmesebb leszek, megváltozom.....de tudom, hogy úgy se. Eddig sem éltem felelőtlenül, minden kicsi jó dolognak tudtam örülni és tanultam a kudarcokból. De azért még is boldog vagyok, hogy egészséges vagyok! :)